Úgy szeretnék már változtatni,de kevésnek bizonyulok újra és újra...

Helyes lenne pontot tenni a végére ,végleg,de félek és nem tudom megtenni, nem érzem jó döntésnek!

Szeretnék neki annyi mindent elmondani,de félek milyen fülekre találnának szavaim kétségeim érzéseim, legféltettebb, legőszintébb kitárulkozásom vajon mennyit jelentene neki?!

    Harcolok magammal az érzéseimmel az eszemmel és ugyanakkor tele vagyok aggodalommal ,félelemmel gyávasággal,ha róla van szó. Őt elveszteni teljesen, nekem olyan lenne mint ha a lelkem egy darabját metszenék ki szikével. Mert bár akár milyen szinten is ,de érzem,h velem van és hinni akarok ebben az érzésben ami elmondhatatlan elmagyarázhatatlan és annyira idegesítő kezelhetetlen dolgokat vált ki belőlem amibe már belebolondultam. Néha úgy érzem mintha kívülről nézném végig saját őrlődéseim, hülyeségeim, önzőségeim és arra várnék,h elmúljon,mert semmi értelme és tán nem is hozzám méltó viselkedés. Bellül valami annyira fogja védi őt,az eszem meg már nem tudja ezt elviselni és újra meg újra próbálja kilökni belőlem. Kiábrándulok magamból mert egyre inkább úgy gondolom önző vagyok,mert nem az enyém és utálom mert nem kellek neki eléggé! Holott nagyon nagyon sokáig tudtam őt igazán szeretni és talán már túlságosan is elfogultnak lenni vele. És valami belül azt súgja,olyan erősen súgja várj!!! Az eszem meg még soha sem volt erősebb mint most,ami pedig azt mondja elég!

De eldöntöttem...a szívemre hallgatok a belső hangra és bízok valamiben amire semmi ésszerű tény nincs csak a remény a hit...hű maradok magamhoz és nem engedek az önzőségnek a dühnek a dacnak

De azt is eldöntöttem,h nem adom át a hétköznapjaimat ennek,hisz tudok nélküle élni és megtartom a büszkeségem... ;)

És még valami ..NEM VÁROM EGY PERCIG SEM...elfogadom az érzéseimet...kibékülök magammal ,bármennyire is hülyeségnek gondolom...