Megfelelni...újra és újra. Megfelelni egyenlő teljesíteni!? Na de kinek ? Na és persze miért? Mi van akkor ha több embernek kell megfelelned és azok ütik egymàst, a szívünkre hallgatunk...na de azt is bíràlja majd valaki.

Megfelelni...megfelelni otthon, megfelelni a kapcsolatban a hàzassàgban az apa-anya szerepben ,a munkahelyen. Míg gyerek voltam azért vàgytam oly nagyon a felnőtt korra, h valamiféle szabadságot élhessek meg...hàt most mégis hasonlóképp érzek mint akkor...Nem panasz...inkàbb felismerés. Ahhoz hogy mindent megadhass férfiként pàrodnak csalàdodnak, dolgoznod kell... sokat! Ahhoz munkàdban sikeres légy rengeteg időt kell àldoznod, amit tőlük veszel el...Beindul a mókus kerék míg azt veszed észre a csalàdod eltàvolodik tőled,a munkàban tönkre mentél, a baràtaidnak hitt emberek elitélnek, és arra ébredsz h senki nem ért meg. A munka csak követel,semmi nem elég, otthon a lehető összes dolog a te hibàd, és mikor elmész a mindíg megértő baràtodhoz, a pamaszodon jót vigyorog, és közli veled Te vagy a hibàs Te rontottad el. Megvonja a vàllàt és tovàbb àll...az az ember akit a legnehezebb időkben is tàmogattàl...az az ember akit a legnagyobb őrültsége közepén is teljes vàlszélességgel ott voltàl melette. Aki ha betegen feküdt otthon te csomagot vittél neki...Haza mész és a megvető pillantàsok elöl elmenekülve leülsz egy üres helyre...elhatàrozod megvàltozol! Mit is kért a pàrom?! Megcsinàlom! Mit is kért a főnök?! Megcsinàlom! Mit is mondott a baràtnak hitt ember? Lehet az a helyes! Vàltoztatsz erős vagy ès bebizonyitod ki a fontos és mennyire. 

Végig nézed nap mint nap hogy a kolegàd tőr felfelé...legyintesz és kihuzod magad a gondolattal hogy de nekem otthon a csodàs pàrom. Hazamész mosolyogva de ő ràdzúditja hogy mennyire haragszik ràd és màr meg sem kottyan...megszoktad...megvàltoztàl és egy utolsó szerencsétlennek érzed magad és ràjössz semmi nem vàltozott...pedig te azt tetted amit kértek...

Megfelelni? Kinek? És miért? Ugyis te vesztesz, megfelelni nem tudsz senkinek! Főleg annak nem aki elvàrja... mert neki sosem leszel elég jó, főképp hogy az ilyen mögött mindig irígység és féltékenység àll. 

Én mondom keresd meg azt az embert aki meghallgat és elfogad úgy ahogy vagy és meg akar érteni. És kerüld el vagy ha kell lökd ki az életedből azt aki okoskodik és elvàr tőled bàrmit is ami nem te vagy.

A munkàdba csak annyit tégy amennyit ki is veszel belőle. Keresd a sajàt harmóniàdat , sajàt boldogsàgodat , de ne àrts vele màsoknak.

És mindíg legyen időd magadba nézni és eldönteni jól érzed e magad, az itélet nem a tiéd, hanem az övék!!! :*

„Nincs nagyobb kockázat, mint az őszinteség. A hazugság a puhatestűek mészváza: tartást ad, gerincet pótol.”

Egyre kevésbé ismert fogalom, és milyen felháborító is tud lenni a hazugnak ha az igazság és az őszinteség nyer…Őszintének lenni sokszor nagyon nehéz…

            Ha a szívünkben rejtőző , mélyen lapuló és számunkra oly fontos és intim kincset akarjuk szavakba önteni elakad a szavunk…a legfontosabb és sorsfordító pillanataink vesznek el azért mert képtelenek vagyunk őszinték lenni…kiadni, feltárni, meztelen lenni, …kimondani azt amivel a másiknak és nekünk is kinyílna a világ, repülhetne a lelkünk és ha nem is örökké, de egy időre a világ legboldogabb emberei lehetnénk…de nem…marad az állarc, marad a taktika, a szenvedés, a csalódottság, a magány és a büszkeség, és egy titok mélyen a szívünkben.

           Ha pedig akkor kell őszintének lennünk amikor bevalljuk hibáinkat, elismerjük tetteinket, hát szerintem embernek  az a legnehezebb…beismerni hibáztunk! Főleg ha szándékosan, mert legyen az  lustaság, más fontosabbnak bizonyult, vagy egyszerűen csak kifogás nélkül puszta önzőségből ártottunk másoknak…és amikor jön a szembesítés…Az ember azonnali reakciója: menteni a bőrét, bebizonyítani ártatlanságát, holott tudja  jól, hogy hibázott…Kimondani azt, hogy igazad van elismerem, többet nem fordul elő, főleg egy büszke embernek, elég kemény feladat! Nekem is az volt, míg meg nem éreztem a megkönnyebbülést…fair voltam…hibáztam! Megértem a vádakat, a te szemszögedből, a helyedben én is így reagálnék, és én is ezt a választ várnám el. Nem azt hogy hülyének nézz, kikérd magadnak, felháborodj és elszaladj, mert akkor ott marad veled a lelkiismeret igen hangos kínzó szava….igazságtalan voltam, és önző…

Én mondom őszintének lenni a világ legnehezebb dolga, de úgy gondolom jutalom jár érte a sorstól….olyan jutalom amit alattomos módon nem lehet kiharcolni, vagy megszerezni…

„…azt mondtad mindig tudtad…, de mit?...mondok én neked valamit fiam, a létező legfontosabb dolog a szerelem, hogy megtaláld azt akivel leéled az életed…azt hiszed Te döntesz…de a szerelem talál meg nem pedig Te a szerelmet…egy kicsit közre játszik a végzet és a sors, hogy mit írtak meg a csillagokban, de sokkal inkább az a kis tény,hogy a legtöbb nő okosabb nálunk…neked fiacskám nincs választásod…”

   Rohanás…ezzel tudnám jellemezni az utóbbi időszakot… a rohanás, a kapkodás, a sietés a segitkezés, a korán kelés, melynek lássuk be meg van a szépsége ,ha nincsen benne muszáj…na meg a lakás felújítás, berendezés …

    A lakás ,az otthon …akitől vártam valamit, valamiféle megnyugvást, vagy hazaértem érzést, azt hogy jó helyen vagyok és nem csak Én téged , hanem Te is kiválasztottál engem…de ez az érzés elmaradt…

    Egy fülledt szombat délután volt…április 13-a volt a nap, amikor megkaptam a kulcsokat, a kulcsokat, egy fix pont egy örök fedél kulcsait… a volt tulajjal lefutottuk az ilyenkor szokásos köröket és mikor indult tárta nekem az ajtót…-maradok …feleltem…becsuktam az ajtót…és csak járkáltam a teljesen üres lakásban…néztem a falakat, néztem a padlót, a mennyezetet… végig simítottam a lambériát és azon gondolkodtam vajon mennyi mindent fogok itt megélni??? Vajon erről az erkélyről kapok szerenádot, vajon ebben a hálóban lesz a nászéjszakám, vajon ebben a fürdőben tudom meg, hogy gyereket várok, és a konyha…itt terítek majd a családomnak talán? A jövőm legfontosabb  pillanatainak te adsz otthont hát?    Kitudhatja…

Lekucorodtam az egyik sarokban a kulcsokat szorítva a kezemben…és próbáltam megszemélyesíteni…próbáltam a mi helyett kinek nevezni…de nem ment…még elevenen benne élt az előző lakók emléke…a falakon a padló karcolataiban, mind egy boldog család emlékéről suttogtak, a háló szoba a gyerekek matricáitól hemzsegett…merengtem…perceken át meredtem magam elé…majd felpattantam…hát jó…majd egyszer eljön a mi időnk is és kisétáltam a lakásból…

    Féltem…bár nem mutattam, de mindentől féltem…féltem a lakástól, féltem a lakó közösségtől, a helyzettől, féltem a döntéstől, féltem az ügyintézéstől, mindentől ami ezzel jár. Egy olyan idegen területre tévedtem, ami teljesen ismeretlen volt nekem. Az átíratás, a szervezés, a munkások, a szívességek teljesen kimerítettek… éjszakákig dolgoztunk…a szabadnapjaim minden perce foglalt volt…örökre hálás leszek a segítő kezeknek…és a tapasztalat még inkább megerősített…

     A bevezetőben a szerelmet említettem…mert mindezen fáradságos és kimerítő napok után az éjszakák igenis eszembe juttatják,h milyen szépen kivan kockázva az életed menete…hogy minden úgy jó ahogy van és minden csak a javadra válik, jöjjön bármi, élj meg bármit, kapd meg vagy épp ne kapd meg amire oly nagyon vágysz…minden okkal alakul úgy ahogy…és mikor te is rájössz és összeáll a kép, hálás vagy mindenért és úgy érzed szeretnéd megköszönni ...akkor hunyd be a szemed... és tedd meg!!! ;)

Nagyon megosztó gondolat...napjainkban egyre többen hisznek...egyre többen kételkednek. Elég egy rossz eset... egy baleset, egy átléphetetlen akadály egy tragédia és az ember elveszti hitét, mely éppen csak kialakulóban volt tán és ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy feladja eldobja megkérdőjelezze a gondviselés létezését...Na és persze ott van a megfoghatatlansága a láthatatlansága, mely egy "realista" embernek elég ok arra hogy ne legyen nyitott...

És ott a másik oldal! Aki viszont hisz! És úgy érzi ezt titokban kell tartania, mert embertársai minden áron próbálják el venni tőle mindezt. Magában kell tartania, hogy ne érjék támadások...felfoghatatlan mennyire buták az emberek akik ezzel szembe mennek, hogy engedhetjük meg magunknak,hogy megpróbáljuk ezt a "csodát" elvenni a másiktól?! Addig amíg nem érezzük mekkora kincs ez az élet nehéz napjain, amikor egyik nehézséget a másik követ, amikor már más feladná ő még akkor is hisz és remél... Ezért nem adja fel csak előre néz és bár lehet hogy remegve, rettegve lépi meg azt amit a sors kikövetel, mindenféle váltáskor, legyen az válás,elhagyás, felmondás, kirúgás, költözés, egy ember elvesztése, vagy éppen belépése az életünkbe...szerintem sokunkat váratlanul ér és a fájdalom vagy a kétségbeesés mindig megpróbál rajtunk eluralkodni. Ekkor érezzük meg a lényeget!

Ha eltudjuk azt fogadni, HINNI, hogy ennek így kellett lennie és ez okkal történt velünk és mindemellett megtanulunk figyelni a megérzéseinkre, soha de soha nem fogunk félni! Ha magunkba nézünk és lepörgetjük magunkban a múlt váratlan eseményeit és azok következményeit életünkre, nagyon könnyen meglehet kapni a miérteket és ha már eljutottunk arra a szintre még hálát is adunk mindenért...

Manapság elfogadott tény,hogy a kis gyerekeknek vannak "láthatatlan" barátaik...Egyre többünket foglalkoztat a gondolat ereje...egyre többen figyelünk úgynevezett jeleket, melyek irány mutatóak lehetnek, a megmagyarázhatatlan álmok, amikor sokszor mikor már megtörténik akkor eszmélünk hogy ezt már álmomban megéltem! A szintén "józan ésszel" fel nem fogható lelki kötelékek, megérzések, villanások, aggódás érzése melyre ok nincs legalább is csak később tudjuk meg miért éreztük ezt!

Egy idegen arc ami egész életedet végig kíséri, az ismeretlen felmenőnk akit csak képeken láttunk mégis úgy érezzük ismertük sőt ismerjük őt! A balesetünkkor megszólaló figyelmeztető hangok,  szavak, vajon csak agyunk játéka lenne?

Nem tudhatjuk...Nem is kell! De egy biztos! Tökéletesen összerakott életünk van melyben elkél a hit a gonviselésben...

    Normális az ha egy kapcsolatban( legyen az baráti, v szerelmi) az ember nem hódol be és nem hoz áldozatokat...nem tűr nem nyel és nem enged a saját vadságából? Az a helyes ha betartjuk a közhelyeket miszerint "légy önmagad" és " aki szeret így szeret" és elfogad teljes egészében, úgy ahogy vagy? Vajon létezik, hogy együtt tudunk úgy lenni a másikkal, hogy nem várunk el...nem követelünk...nem változtatunk a másikon és mindkettőnknek megmarad legalább egy darab a saját életéből? És ami engem a legjobban foglalkoztat....önzőség lenne az, ha megkérem a másikat,h hagyj magamra? Valahogy Én akárhányszor kértem ezt mindig az ellenkezőjét kaptam, megspékelve pár negatív jelzővel... és mindnek az volt a vége...csak magadra gondolsz! Pffff...Az embernek nincs joga magára gondolni? 

Félreértés ne essék, én nem az önzőséges egoról beszélek ,ahol mindenkit magunk alá rendelünk,hanem arról, hogy vajon hol az egyensúly? Mikor adjuk fel magunkat a másikért és mikor van az hogy toleráljuk a másikat! Kompromisszum párti vagyok és vallom,h mindent meglehet beszélni, de valahogy ebben a világban nem működik a dolog...

Találkoztam már elég sok típusú emberrel és mindben azt veszem észre (előbb vagy utóbb),h irányítani akar!! Valaki ésszel, valaki csellel, valaki felvállalja, valaki szépen behálózva, de mind arra megy ki,h ne TE érvényesülj, ne csak élj mellettem, és lehessen enyém a tudat, hogy összetartozunk, hanem hogy légy a tulajdonom, légy a "szolgám" és mostantól éld az én életem velem együtt!!! És én ezt képtelen vagyok elviselni!! Ahogy ennek halvány ködszerű leheletét megérzem, vagy harcolok vagy menekülök...De vajon ez meddig mehet így? Normális ez? Így lehet,h egyedül maradok... Vagy "valahol meg van az én foltom is"? Nem tudható...de nem lehet senki sem a tulajdonunk!!!

"Egy tiszta érintés, egy néma ölelés, néha többet ér...a szótlan bölcsesség, a ritka tisztesség nékem többet ér...mindennél..."

Számtalan gúnyos megjegyzést és sajnálatról árulkodó jeleket kaptam az emberektől mióta átmentem az uj munkahelyemre...

Nem kell sajnálni, sőt...:) Mondok én vmit : Lehet,h nem olyan "színvonalas" mint az előző, de ezerszer értékesebb embereket ismertem meg itt,mint a másikban 4év alatt (természetesen van kivétel, most a többségről teszek említést)

Olyan emberek közé keveredtem akiknek nem a pénz a legfontosabb, akik éldegélnek szűkösen a kis nyugdíjból minimálbérből,de nem hagyja el panasz a szájukat és tudnak vígadni, örülni, tisztelni és becsülni! Elnem mondhatom mennyire megnyugodtam,hogy a mai világban rátaláltam erre a kis közegre! Az ő szemükben nem "csak egy pultos" vagyok akinek az a dolga h kiszolgáljon, hanem EMBER! A nevemen szólítanak az első naptól kezdve és mindenkinek van hozzám egy kedves szava és ami a legfurább köszönnek! Bizony...ki gondolná,h ennyit tesz...De teljesen másnak érzem magam közöttük mint ahol eddig voltam...

A lényeg,hogy jól jártam, jó helyre sodródtam és végre az életemben újra megtudom teremteni ami nekem olyan fontos: a harmóniát... És kaptam egy lehetőséget a sorstól,h fix helyen de mégis tiszta lappal kezdhetek, amivel próbálok ésszel bánni ;) Boldog vagyok!!!! Ne sajnáljatok!!!

Aminap egy nagyon régen látott vendégem tévedt be záróra után hozzám. Már egy éve nem volt nálunk mióta a váltótársam lecserélődött, és mikor utoljára bejött annyit mondott:

-Ennek a helynek megvolt a varázsa amíg Ti dolgoztatok itt, de ez a varázs eltűnt , vigyázz az új lánnyal...ne higgy neki!

Én megdöbbenten álltam, és legyintettem,hogy ááá én megbízom benne...nem lesz gond...De ugyanakkor tudtam, hogy egy nagyon bölcs és tapasztalt ember mondta ezt nekem -aki nyugdíjas irodalom tanár- és mindig is nagyon tiszteltem és sokat jelentettek azok az éjszakába nyúló beszélgetések...

Aztán egy év után újra felbukkant...

-Elmegyek!

-Jól teszed! Miatta igaz?

-Igen! És emlékszem, hogy megmondtad előre... :)

- Nézd Edina!!! Neked nagy lelked van! Te a szívedet lelkedet adod! Ezt kifogják használni! Emlékszel? Az a fiú is kihasználta! Tudd meg az ilyen emberek mint Te mindig veszítenek és alul maradnak az ilyen emberekkel szemben!

-Hát köszönöm! Szép jövőkép! Most mégis mit tegyek? Álljak be a sorba? Legyek olyan mint a többség?

-Nem-nem! Mert Te képes vagy arra hogy az olyan emberekből meríts rengeteg energiát akik szeretnek! Te vesztesz, de Te mindig fel fogsz állni!! És egy valamit ne felejts el!! Az emberek szeme... az ember szeme mindent elárul...innen ismerlek Én is , és innen tudtam már az elején, hogy mi lesz...

Őszinte leszek...köpni nyelni nem tudtam...csak néztem rá, és próbáltam feldolgozni amit mondott és egy életre megjegyezni a szavait...És egy újabb bizonyíték,hogy nincsenek véletlenek, hogy pont most jelent meg, pont mikor egy új kapun készülök belépni és a legnagyobb szükségem volt egy bölcs ember szavaira , tanácsaira...

        Az ember egyszer csak rádöbben hogy vége...végleg...nincs vissza út...érzi az ember! Belül megszűnt valami ami eddig a mindened volt...eltünt a vágyakozás...az álmodozás, a jövőképed vele...mintha egy lakás lennél amiből elköltöztek!

Nem fog megismétlődni...ezt is tudod...de most valamiért mégis mosolyogsz...mert jó volt...és szép emlék marad...a legszebb.

Bármennyire szeretnénk is ugyan az az érzés sosem lesz meg...soha többé...De mégis örülsz,hogy érezhetted...és nem vagy mérges sem dühös magadra ,mert egy évet "elcsesztél az életedből" ,nem bántam meg semmit,minden úgy volt jó ahogy volt...

Szeretettel és titokban hálával tekintek rá...nincs dac sem harag ,miért is lenne?! Hiszen visszakaptam azt a darabot amit elvitt és azt hittem sohasem kapom vissza...Visszakaptam a puzzle darabkát!

Soha többé nem fogom ezt érezni,de ez nem aggaszt! Mert tudom,hogy boldog leszek...lesz aki boldoggá tesz és lesz aki értékel! És ha elakarok menni visszahúz és azt mondja "nem engedlek el"...

    Van amikor az embernek el kell fogadnia az elfogadhatatlan...bele kell törődnie a dolgokba amik érik...Ezt hívják felnőtté válásnak? Hogy sorra csattannak a pofonok az arcodon és az ahogy ezeket kikerülöd, büszkén viseled, vissza adod vagy épp összeomlasz alattuk döntik el milyen ember vagy igazán? Vagy csak saját magadnak kell rájönnöd hogy ki vagy?

   Nem hiszek a társadalmi elvárásokban ,sohasem akartam másoknak megfelelni vagy olyan lenni mint az átlag! Ezeket a helyzeteket sem tudom úgy kezelni mint az átlag... Utálok másokra hallgatni ,az csak összezavar, mert minden ami veled történik neked szól és minden döntés amit meghozol a Te életedet változtatja meg...na meg persze a következményeit is Te kapod, legyen az jó vagy rossz! Sokszor úgy érzem az életemet,mintha egy teszt lenne...Vajon tényleg egy teszt alatt állunk és minden egyes hatás ami ér minket egy dolgozat, a reakció a felelés és a következmény az osztályzás?  

  Lehet hogy jobban kell figyelnünk a jeleket és megfontoltabb döntést hoznunk. Na de akkor viszont ott van a kérdés,hogy a szívünkre vagy az eszünkre hallgassunk? Mikor hozok jó döntést? HA átgondoltan ,megfontoltan döntök vagy HA hagyom hogy a hév sodorjon és csak az érzés hajtson hogy ez jó (vagy épp rossz) nekem?

   Hinni szeretném, hogy a szívünkre kell hallgatnunk amit én belső hangnak hívok...Meg kell tanulnunk magunkba nézni csendben "beszélgetni magunkkal"  és ha kell ,megbocsájtanunk magunknak  és ha az kell ,megkérdeznünk mit tegyünk most! És megkapjuk a  választ!  Egy olyan választ amit általában a többség leszavaz vagy kinevet,de Te tudod,hogy ez okoz örömet ha csak egyetlen pillanatra is...amíg nem jön az újabb elágazás és az egész kezdődik előröl...

Úgy szeretnék már változtatni,de kevésnek bizonyulok újra és újra...

Helyes lenne pontot tenni a végére ,végleg,de félek és nem tudom megtenni, nem érzem jó döntésnek!

Szeretnék neki annyi mindent elmondani,de félek milyen fülekre találnának szavaim kétségeim érzéseim, legféltettebb, legőszintébb kitárulkozásom vajon mennyit jelentene neki?!

    Harcolok magammal az érzéseimmel az eszemmel és ugyanakkor tele vagyok aggodalommal ,félelemmel gyávasággal,ha róla van szó. Őt elveszteni teljesen, nekem olyan lenne mint ha a lelkem egy darabját metszenék ki szikével. Mert bár akár milyen szinten is ,de érzem,h velem van és hinni akarok ebben az érzésben ami elmondhatatlan elmagyarázhatatlan és annyira idegesítő kezelhetetlen dolgokat vált ki belőlem amibe már belebolondultam. Néha úgy érzem mintha kívülről nézném végig saját őrlődéseim, hülyeségeim, önzőségeim és arra várnék,h elmúljon,mert semmi értelme és tán nem is hozzám méltó viselkedés. Bellül valami annyira fogja védi őt,az eszem meg már nem tudja ezt elviselni és újra meg újra próbálja kilökni belőlem. Kiábrándulok magamból mert egyre inkább úgy gondolom önző vagyok,mert nem az enyém és utálom mert nem kellek neki eléggé! Holott nagyon nagyon sokáig tudtam őt igazán szeretni és talán már túlságosan is elfogultnak lenni vele. És valami belül azt súgja,olyan erősen súgja várj!!! Az eszem meg még soha sem volt erősebb mint most,ami pedig azt mondja elég!

De eldöntöttem...a szívemre hallgatok a belső hangra és bízok valamiben amire semmi ésszerű tény nincs csak a remény a hit...hű maradok magamhoz és nem engedek az önzőségnek a dühnek a dacnak

De azt is eldöntöttem,h nem adom át a hétköznapjaimat ennek,hisz tudok nélküle élni és megtartom a büszkeségem... ;)

És még valami ..NEM VÁROM EGY PERCIG SEM...elfogadom az érzéseimet...kibékülök magammal ,bármennyire is hülyeségnek gondolom...

 Egy fejezet lezárult! Meg kell tanulnunk elengedni a múltat! Sokszor halljuk: csak előre ,meg mit hoz a holnap,meg ha egy ajtó bezárul kinyílik egy új...NEM! A pillanat!!! Az a fontos! A jelen! Az a pillanat a lényeg amiben épp benne vagyunk és ahelyett h szétnéznénk, értékelnénk, csodálnánk vagy épp tanulnánk, gyötör minket a múlt és aggaszt a jövő...vagy olyan szekér után futunk ami nem vesz fel, vagy ami még rosszabb már ELMENT.

Egy jó ismerősöm azt mondta, vegyél egy képzeletbeli táskát és tedd bele azt a tárgyat amihez legjobban ragaszkodsz,tedd bele azt az embert akihez a legjobban ragaszkodsz, tedd bele az elvárásokat amiben élsz, tedd bele a terveidet amik szerint élsz  és most dobd el azt! Ekkor vagy szabad!!! Van benne valami!

Én most e szerint élek! Két dolgot tanultam meg az elmúlt fél évben: Az idő mindent begyógyít és hogy a múlt az MÚLT! És mióta ezt átgondoltam megéltem felfogtam, végre újra felszabadult vagyok! És ezt nem korlátolhatja senki!

Megállt az idő mióta elment... egy darabot elvitt belőlem és nem kaptam még vissza,és már nem is tudom,h visszakaphatom e egyáltalán. Próbáltam elfeledni nem ment, mert nem hagyta, aztán próbáltam tovább lépni nem ment, mert nem olyan mint vele, próbáltam örülni az egyedüllétemnek,de rájöttem nem így vagyok teljesen boldog. És bár boldogabb vagyok mint mással ,egyedül szeretek lenni, de mégis úgy érzem,mintha vminek még bennem kéne lenni, de nincs. Olyan mint egy puzzle darab hiányozna a lelkemből. Mindezt egy olyan ember váltotta ki belőlem akiről kevesen tudják h jó ember, és nagyon ritka,de a magas egoja miatt mindezt szuperül el tudja rejteni mások elöl. És innentől kezdve senki nem érti meg ezt. Mindenki úgy gondolja várok rá,de ez nem igaz, inkább úgy mondanám,h azt várom,h a sors mit hoz ki ebből. Miért találkoztunk ha aztán elveszi tőlem és ilyen mély nyomot hagyott bennem? És miért van az,h nem hagyja h tovább lépjek és h elfelejtsem,mert belekerültem egy mókuskerékbe amiből már nem tudok kimászni. Mindennél jobban szeretném tudni,h ő mit érez ,ő mit gondol, és kezdek belefáradni a tettei és a szavai ellentéteibe és elemezgetésébe. Próbálom lazán kezelni a dolgot. De ugyanakkor úgy érzem szemben úszok az árral és kitártok ,de a célt nem látom és nem is hiszem.

Fáradok de elengedni nem merem mert tudom,h újra jön, és ha én ezen túlteszem magam nem bírok ki több fájdalmat! Vagy az túlságosan fájna és félek,h még egyszer ennyire kikészüljek,mint amikor elment és megállt az idő...

 Hiába próbáltam csatlakozni az átlaghoz,nem jött össze,és őnagysága elnyomása sem tarthatott örökké így léptem egyet és azt követte a sok sok váratlan és nehéz de utólag jó dolog. Először jött a költözés ahol ma már otthon érzem magam,jobban mint az eddigiben és hát visszataláltam nagy nehezen önmagamhoz és a saját akaratomhoz. Bevallom nehéz volt megszokni,h a magam ura lettem és nem más igényeinek és rendjének kell megfelelnem,de ugyanakkor rám tört az érzés,h bár megkaptam amire vágytam oly rég (egyedüllét) biztos,h jó e ez nekem,tudok e úgy élni,h csak én vagyok és semmi alkalmazkodás...,nem e lesz így üres az életem? Hisz nekem lételemem h másokkal törődhessek. De a sors ezt is elintézte!

A barátok sorra kerestek, h kiönthessék a lelküket így az időm nagy része lekötve, éjszakák kocsmázások,telefonok ,lelki toprongyok klubja...

De belül semmi kétség...az önbizalmam és a nőiességem a jellemem újra kezdett visszabillenni a helyes vágányra,aminek meg is lett a következménye...a sors úgy játszott velem mint macska az egérrel. És elém dobott egy lehetőséget amivel a pillanat hevében,persze ,h éltem...de ha akkor tudom,h mi lesz belőle...

Nem szívesen beszélek róla,más szavait használom egy filmből,de ez mindent elmond...

"Bárcsak megváltoztathatnék néhány dolgot,azzal kapcsolatban ahogy viselkedtem. Szerintem kissé csalódtam magamban!Azt mondtam neki elfogadom ezt,mert boldognak akartam látni,de igazából mást akartam. Most ülök itt a csendben,hallgatva a régi visszhangjainkat... és most TÜRELMET,megbocsájtást és erőt kérek ahhoz,h menni hagyjam,leginkább az erőt, hogy ne legyen neki rossz amiatt amit én akarok. Ez a legnehezebb része... Elengedni,tudod?! És ez a megbocsájtás része elég szívás...

Sokszor inkább csak alszom,mert tudom,ha felkelek, ő nincsen sehol...sehol."

Hát ez van! Ezt kell szeretni! Megérdemeltem már egy pofont,főleg,h magamnak csináltam! Az élet megy tovább és a sors szórja a lehetőségeket! És addig nem félek,amíg a magam ura vagyok...mert azt csinálok amit akarok! ja és még valami!

Szinglinek lenni nem azt jelenti,h nincs senkid,hanem azt,hogy bárki a tiéd lehet! ;)

Nos...hát eddigi lázadásaimmal kezdek felhagyni,mivel sajnos nem tudok rajta változtatni és 3 év alatt mindez el is juttott az agyamig:). Élem az életem mindenbe keresve a jót a "pillanatot" pont ugy mint azelőtt ,sőt itt sokkal nehezebb ezért annál értékesebb :). Ilyen a virágzó fák szirhait megérinteni anélkül,h valaki hülyének nézzen és ilyen megtalálni egy csendes utcát a közeledben ami az otthonodra emlékeztet és hihetetlenül lenyugtat és kikapcsol.Ilyen a mérhetetlen öröm,hogy egy gerlepár fészkel pont az ablakod előtt.:) Na de az emberekben nem nagyon tudsz olyat találni aki "kincs" :) de ezt inkább hadjuk is. Igyekszem tullépni minden számomra megbotrányoztató dolgon és elfogadni,h ilyen is van. Akármit is dob elém a sors már nem érdekel,ha olyanom van visszavágok ha még van "hely" nyelek. Csatlakoztam az átlaghoz!(persze csak nagyvonalakban). Beáltam a háziasszonyok és a "fogyokúra" mániás shopingolósok sorába,amit még pár évig szerettem volna eltolni és egyedinek lenni :).Megcsináltam az ötnapos tisztítókurát,cipőket táskákat vásároltam,most pedig a sütisütögetésre készülök. De kétség nem fér hozzá élvezem,mert itt ez töltheti ki az életem. Szeretek örömet okozni a sütieimmel,ételeimmel és naná h szeretek öltözködni és figyelek,h akkor menjek utcára mikor a legkevesebb ember mászkál odakint :).Itthonrol is símán lelépek,ha elegem van őnagyságából és nagyon szépen kitudom kapcsolni a külvilágot ha kell. Szóval alkalmazkodtam a körülményekhez és keresem a kalandokat,h ne legyen uncsi az életem...:)

De az optimizmus maradt! :D

Éljen a naiv Edina!Én aki még hisz abban,h az ember eredendően jó,és ,hogy minden csak annyi gondot okzhat amekkorát tulajdonítunk neki...én aki azt hiszi igenis megéri keményen dolgozni mert az elismerés,ha néha késik is nem marad el és én aki szónokol a barátnőinek,hogy hinni kell és megértőnek kell lenni...kérdem én mi a francnak...ki érdemli ezt meg,hogy bizz benne...minek...inkább kételkedj és nem esel pofára,h már megint csalódtál....annyira utálom ezért magam,hogy nem tudok végre felnőni és elhinni,h ha vmi tul szép,h igaz legyen az nem az...valyon vkinek elég jó leszek ahhoz,h ne kelljen más...hogy vki azt mondja: ez a lány nem potolható...nem igazából nem is velük van a gond hanem velem,hisz ha nem lennék ilyen kibaszott megértő és hadjam a mellettem élő embereket élni és ha kell én támogassam őket,csak merjenek azt tenni amit szeretnének,amire vágynak hisz az élet rövid attol mert én itt vagyok ez a te életed felfogást kicsit alább kéne hagynom...

Istenem...hogy is hihettem...és mindíg azzal vigasztaltam magam,hogy még így is több a jó mint a rosz...ahha persze!pfff

Komolyan mondom,nem haragszom én senkire csak saját magamra,hogy hogy lehetek ennyire hülye!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Elgem van!De mennyire és miből?Azt tudom,h nagyon ,hogy miért...az egyesknek nevetségesen hangzik...

Mikor eljöttem otthonrol 2éve,mindenki akinek bejelentettem,hogy szegedre jövök szisszentett,hogy jaj de rosz neked aki tanyán nőtt fel...semmit nem értettem belőle...arra gondoltam,hogy anyu hiányozni fog, ami így is van még mindíg rettenetesen hiányzik és könnyezve nézem mélykúton amikor ő a buszom elött haladva balra kanyarodik én pedig egyenesen ujra jövök a szemétbe...mindenkit utálok mindenkit hibáztatok az miatt,hogy ide jutottam...aminap kisszálásson egy bácsi rám köszönt én meg felcsaptam a fejem ,hogy miiiii és annyira de annyira elszégyeltem magam,hogy ééén???Ééééén???idáig jutottam...mert ebbe szoktam bele... utálom utálom,hogy senki sem tekint embernek mindenki levegőnek nézhet de bámulhat, beszolhat, sértegethet holott senkid!!!!hamár köszönés nélkül elmegyünk egymás melett akkor ne bámuljon ne nevessen rajtam...nemértem egyes embrek mivel többek mint bárki más???

Nem akarom,nem ...én nem vagyok idevaló...nyárrrol nyárra egyre jobban vágyom vissza oda ahhonan jöttem...és még csak reményét sem látom arra ebben a köcsög világban ,hogy egyszer majd én is megtehessem ,hogy a saját házamból kijőve senkit se lássak látóhatáron bellül és aki beszól jól pofáncsaphassam vagy elküldjem...

Naplementét akarok...naplementét akarok ahol nem a házakrol verődik vissza a fény hanem a napot látom...este fülsértő tücsök ciripelést akarok ,reggel pedig nem a forgalomra akraok kelni!!!!NEM!ELegem van!!!!!

De örülj,hogy munkád van,örülj,hogy van aki szeret,örülj mindennek amid van...ami eddig ment is de mostmár eljutottam oda,hogy BASSZA MEG mindenki akit az éltet,hogy köcsög legyen mindenkivel és azt képzelje övé a világ és nemtud senkire odafigyelni,hát legyen én is beálok a sorba!!!Bemegyek a boltba és csak fikázok mindent visszaélve azzal,h elkel viselnie az eladónak,hisz az a dolga(gondolják sokan)!Végigvonulok a járdán mindenkit leturva, a megjegyzéseken röhögve,mert én megtehetem...és  ettől boldog leszek,mi?!hááá

Szeretnék felvilágosítíni minden embert akivel egy kicsit is elszaladt a ló,hogy az eladó a pultos a felszolgáló stb. is ember ugyanugy mint ő neki is van rosz napja ő is fáradt ,főleg manapság mikor tulvan mindenki terhelve ,csak h sporoljanak a személyzeten. Ja és még valami ,nem azért állunk a pultban,hogy a vendégeket szórakoztassuk hanem,hogy kiszolgáljuk őket...ellehet rajta gondolkodni.

Egyszóval elegem van a globalizációbol és ahová vezet ez a világ mind gazdaságilag mind emberileg...

Ma már felemelt fejjel kijelentem,hogy tanyárol jöttem...mert szivesebben ganézok mint némely embert elviseljem!

Ennyi!!!Kicsit nyers,de őszinte! :)

Nyáron uuuugy hiányoznak a régi nyarak!pedig már olyan elégedett voltam,hogy enyhül a honvágyam,amit nem is neveznék egyértelműen elmulásnak,hanem inkább csak nem vagyok belebetegedve...de nyáááááárooon...ohhh...annyira előtörnek belőlem a gyönyörű kései naplementék a tücsökciripelés a nyári zuhanyzó :). a városban egy kósza tücsök sincsen...:( A naplementét már nem is tudom mikor láttam utoljára...és sosem értettem,h a filmekben miért olyan nagy szám a naplemente bámulása,hát azért mert a házak közt nem lehet látni...Ilyenkor a nyári hónapokban mindenki lazsál mindenki nyaral stb. én meg...nem is álmodok róla...csak az emlékek maradtak,amikor már ,májusban igencsak lanyhult a figyelmem a tanulás iránt és imádtam a jóidőt,nyáron pedig vissza számoltam,hogy tulvagyok e már a nyáriszünet felén és mennnyi van még hátra. Minden hiányzik...és évről évre kibirhatatlanul...megfulladok a városban. Pedig Gergő olyan kedves,rendes és szeretek vele élni és a munkahelyem is mostmár tökéletessé vált(lecserélődött a főnök) mégis néha uuugy utálom! Néha nem szánnák fegyverrel végigmenni az utcán és azt a sok szarházit kilőni a francba. Továbbá minden ember idegbeteg,mert stresszes világot élünk ugye, de hahó,hogy ne élnél stresszes életet amikor MINDENHEZ alkalmazkodnod kell.Hogy tudna az ember alkalmazkodni ennyi mindenhez és mindenkihez? Vegyünk egy napot és csak magamból indulok ki! Kimegyek az utcára ,elindulok dolgozni,amig az utba eső kisbolthoz érek kb 3 akarnak elütni ill az utról leszorítani,mert épp telefonál,vagy csak épp nincs kedve másra tekintettel lenni.eljutok a kisboltba ahol senki nem néz rád senki nem reagál a köszönésedre és a polcok előtt bámészkodó emberek csesznek arrébb állni,sőt szinte még be is feszíti magát,hogy ne tudj elférni,de kapok a pénztárostól egy kis kedvességet ami mindent elfelejtet. Megyek tovább a munkahelyemhez érve lehuzodok a bicigliuton és elküldenek a picsába mert elé állok, de hahaó nem azért van a szemed hogy kikerülj?Én látom,hogy jön de könyörgöm dolgozni jözzem nem bambulok és nemtok mit csinálok...Aztán lenyomod a min 15órás műszakot ahol folyamatosan felesleges bunkó megjegyzéseket és értetlenségek sorozatát kapod de türnöd kell mert ez a dolgod!!!végre lejár a műszak de nemtudsz elmenni mert egy asztalt kurvára nem érdekel hogy már egy órája zárva vagy és csak rájuk vársz,és otthon már a szerelmed is vár,n meg már elég is volt mára,egy orával később elindulsz az utca tele sötét alakokkal árnyékokban állo emberekkel,akivel ha épp szembekerülsz örülj ,hogy meguszod azzal hogy csak üvölt utánnad,és klésve hazaérve ha épp a párodnak olyanja vagy alkalmazkodnod kell hozzá. Reggel arra ébredsz,hogy a hajléktalanok turnak a kukában, mellette zúg a fűnyiró a forgalom és ha szerencséd van épp nem akar elválni senki és nem viszhangzik az utca a veszekedéstől.Ez volt egy átlagos nap,amikor nem találkoztam pofátlan emberrel,bunkó eladóval,nyálát csorgató vénemberrel ,bunkó kéregetővel,hisztiző gyerekkel és a többivel...

Egyszóval,bárcsak a pusztaság közepén élhetnék és nem kéne minden napom így élni,ahol csak egy szürke kisegér vagy és senki nem köszön vissza...

Annyira szeretnék elbújni...

Nem tudok elébemenni a dolgoknak és ez kikészit...nem tudok kivárni,főleg hogy a java csak most jön...2évig tökéletesen végeztem a munkám soha egy rosz szava nem volt felém senkinek,hangsújozom senkinek se kolega se főnök se VENDÉG!!!Elmondhatom,hogy mindenki mosolyog mikor belépnek és rám néznek, ami hatalmas erőt ad nekem. Ez és a pénz ami visszatart attol, hogy otthagyjam az egészet. Rengeteg ideget megeszek az utóbbi időkben és folyton görcsben van a gyomrom,mindezt megtetézi,hogy 2éve húzom a 16-17 órázást,és ez kezd nyomokat hagyni rajtam...:( ez nagyon elkeserít,de seeebaj egyszer majd én fogok 8órát dolgozni és egésznap kávézóban ücsörögni...Ja és persze még  ebben a hónapban ,pont mikor a bomba robban mennem kell negyedszerre nyelvvizsgázni is ohh jeee. Annyira szeretnék már eltünni...hazamenni és csak lenni ,csak nézni hallgatni...ahol nincs ember...utálom őket,nem az ismerőseimről beszélek,hanem úgy alapból..Egyedül akarok lenni és mikor vége minden vacaknak folytatni...aki olvassa tudja hogy nem vagyok ilyen,elvégre bak vagyok,nem ez az alap felfogásom...csak hát ugye nem olyan dolgokrol beszélek amik az én kezemben vannak,és nem tudom megoldani őket,fuuuuuuu utálom. Ha most még Gergővel is gondok lennének tutti idegroncs lennék. őt szerencsére még a kirobbanás előtt sikerült kicsit helyre rakni.Habár érzem,hogy nemsokára kitör belőle a szeretet hiány,mert mostanában nem igazán vagyok a toppon mint társ...ez van,már eltünt az a barátnő aki voltam,már nem érdekel mihez mit szol...igyekszek vele foglalkozni mert szeretem de hagyok magamnak is belőle,nem ugy mint eddig...

Na mind1 is, ma egyes egyedül vagyok és könyökölök az ablakban ,és csak nézem a gerlefészket ami előttünk kb 2méterre lévő ágon fészkel épp költ :)...aztán pedig ujra festek...hátha rendbejön a kicsi lelkem...:)

Nos....több mint 1 év telt el....

Gergő otthagyta Bükfürdőt értem,és karácsonykor már nem ment vissza többet,elszakadt a barátaitól és 3hónapig munkát keresett és végül szerencsére jó helyre került azóta is ott dolgozik és még azt is megoldottuk,h ua a napokon legyünk szabadok :).Egyre jobban összekovácsolódunk,adok-kapokat játszunk folyton de az érzelmeim kicsit sem csökkentek iránta,elmondhatatlan amit iránta érzek...nap mint nap ráébredek,h még mindíg mennyire szeretem...szerencsére ez kölcsönös,sokat megtesz értem sokat segít és meghallgat...a megértéssel még vannak bibik de maaaajd kialakul.Imádunk csavarogni és filmeket nézni,mind2en mérgesek vagyunk,ha haszontalanul telik el egy nap,se élmény se ügyintézés ilyesmi...sokszor iszogatunk,bulizgatunk ,de ez a munkánkbol adodó stressz levezetésére szolgál igazán(mindketten ugye vendéglátók vagyunk!:)) Lola cicát gergő alergiája miatt hazafuvaroztam :) deee felváltotta egy hiperaktiv hörcsög aki minden reggel tudja mikor akarok kelni,és beszáll a mokuskerekébe (amit megkéne olajozni minden nap) és rendíthetetlenűl csikorgatja :) Gergő csak a kutyákat szereti és az elején nem nagyon jöttek ki egymással de ma már ezen az ébresztésen is csak mosolyog :) Kell vmi álatka...hisz otthon annyi volt,akik szépen lassan már elfelejtenek...

Lassacskán sikerült elszakadni otthonrol és párhuzamosan kezdtem megkedvelni Szegedet. Ami nem jelenti azt,h itt már jobb mint otthon,de amikor a bussz kigurult szegedről mintha akkor kezdtem volna ujra lélegezni,és annál jobban minél közelebb voltam otthonhoz,de ez szépen lassan fordul a másik irányba...érdekes dolog ez...Hiába vagy otthon szombaton,nem olyan mint a régi szombatok,már nem a tiéd az egész...már a szüleidé csak igazán az a ház,és már csak a szobád az egyetlen ami a tiéd....ha felnézel a polcokra,az mind a tiéd,és azok mindent láttak amik veled történtek,de már ők sem látnak,nemtudják milyen lettél mivé válsz folyamatosan...minden változik,megállás nélkül...

Megkomolyodtam...sajnos...

Hogy miért? Nem azért mert dolgozom...nem azért mert "öregszem", a környezet tette ezt velem,az hogy folyton csalódsz az emberekben a világban mindenben,attol,hogy folyton észnél kell lenned,és nemtudhatod milyen ember jön veled szembe az utcán ,hogy ki ült előtted azon a padon,ki szol be éppen mikor jó kedved van vagy ki tolja neked a bevásárló kocsit...belefásulok abba,hogy  amint kilépek a lakásom ajtaján minden vki másé is -sőt nem is kevésé-semmi sem a tiéd,ha megélsz egy boldog pillanatot azt legalább 10-en látják,ha jókat nevedgélsz,tuti egy csomóan néznek rád,h "ennek meg mibaja" ,ja és a kedvencem akárhova is lépsz be ,tutti,h találkozol önelégült, gazdag, elhizott, kövér segfejekkel,akik ugye a válság közepén nem hiszed,h becsületesen szerezte a pénzét,de ugyérzi minden az övé és bárkin csorgathatja a nyálát és bárkit a sárba tiporhat mert megteheti,de az ilyennek bármit mondhatsz,nézhetsz rá undorodva,kurvára nem fogja fel... és az estékről nem is beszélve a hirek tultengenek késelésről,rablásrol,stb. és este csak remélni tudod,h nem te fogsz összefutni egy elmebeteggel...

A lényeg,h szerettem naivnak lenni,hinni abban,h minden csak annyi bajt okazhat amekkorát tulajdonitunk neki,de folyton a pofámba dörgölödnek ezek a dolgok. És egyre jobban idegesít. nem való nekem a városi élet...illetve szabadnapomon,mert mikor dolgozom,egyfajta burokba vagyok és pont elkerülöm a tömeget,mert reggel mikor megyek alig koszálódnak az utcán,de az éjszaka még annál is jobb,minden kihalt és csend van,néééééééma csend...a rollingban meg már szinte minden 2ember törzsvendék,akikkel szeretem eltölteni az időt...:) de az idő csak meeeeeeegy megy nem tud megálni egy kicsi még mindíg,sokminden hiányzik,de sokminden megvan amikről nem is álmodtam,ez egy örök ördögi kör...

Hát igen,véééégre!:)

Hát az ugy volt,hogy nemtudtam egyszercsak folytatni a blog irásomt,mert megtudtam ugyan nézni,mint mások de nmetudtam többet irni,passz,h miért még most sem tom,na mind1,a léééényeg végre végre van megint blogom!

kiirok m agmból mindent amit érzek!:D